Nagyvilág

Mikor minap Adriannak, az osztrák haver-szomszédnak a Rubik-kocka kirakásának alapjait szemléltettem, egy jól elcsípett mondat után hamar filozófia magasságokban léptünk a hűvös német októberi délutánban a teraszon kanapézva. Valahogy így hangzott: „Sose úgy gondolkodj, hogy valamit szeretnél elvenni valahonnan! Gondolkodj úgy, hogy valamit szeretnél a helyére tenni?” A sommás megállapítást megünnepelve további söröket gurítottunk, és nem sokkal ezután már a legyeimet mutogattam neki. A következő felismerés Sharon Stone jégcsákányaként hasított belém: nem nyújtottam be a képes beszámolót az idei fürstenfeldbrucki parádéról.

Mikor a ’90-es évek közepére már viszonylag normális áron meg lehetett vásárolni egy spanyol, görög, vagy éppen valamilyen más egyhetes turnusos mediterrán nyaralást, ezt családjuknak szégyenszemre elsőként életük derekán megengedhető szüleim egyik novemberi estén egy utazási iroda katalógusával, és mellé ezzel a kérdéssel álltak elénk tesómmal:
- Na hova menjünk nyaralni jövőre?

  Március 26., szombat Ahogy már említettem, a Konklávé fontos részét képezik az úgynevezett kurzusok, melyeken a Szervezet tanult mesterei tartanak bevezetés a legyező dobások általuk jól ismert világába. A Fesztivál közeledtével a hivatalos weboldalon az érdeklődők már jó előre regisztrálhattak a különféle tematikájú szemináriumokra.

 Sokaknak ismerős lehet a szakállas vicc, melyben az amerikai farmer Ausztráliába látogat, és helyi kollégája újvilági szemmel gyerekes méretűnek tűnő haszonállatain élcelődik. Bár számtalan esetben beigazolódott, hogy a belföldi halaink nagy része megfogható legyezve is, természeti adottságaink, de még inkább a kialakult horgászkultúra miatt nálunk a műlegyező horgászat nem rendelkezik olyan tömegeket megmozgató erővel, mint az öreg kontinens más országaiban.

Úgy másfél éve bejött a boltba egy srác, legyes dolgokat akart vásárolni és pontosan tudta, mit szeretne. A legyesek többségét ismerem (sajnos nem túl nehéz, hisz alig pár százan vagyunk), de Őt még nem láttam, és a kérdéseiből egy tapasztalt legyesre következtettem. Beszélgetésünk során kiderült, Franciaországban él, ott és Olaszországban horgászik, kitűnő, de technikás, nehéz vizeken. Szó-szót követett, és megbeszéltük, talán egyszer majd a jövőben pecázhatnánk együtt.

Philip barátom szíves meghívásának (igen könnyedén) engedve, egy csodálatos hetet volt szerencsém eltölteni Írországban, Atlanti Lazacra horgászva. „Lazacot fogni egyszerű és könnyű…” Sokat hallottam ezt a fülemnek oly kedves mondatot tőle, és kiutazásom után más helyi horgászoktól is. Bedobod a műlegyet, simán sodortatod, a lazac rávág a csalira, fárasztás, szákolás, öröm, fotó, visszaengedés. A valóság azonban alaposan rácáfolt az ígéretekre, de mindent csak szép sorjában…

Igen sötét volt, és csendesen ömlött az eső, mikor hajnal 4 órakor leadtam a csomagom az Air Tungarus kis utasfelvételi ablakánál a Hawai Nemzetközi Repülőtéren. A botjaimat tartalmazó csövet, amit egyébként szeretek magamnál tartani mikor repülök, a többi horgászbot tokkal együtt két gyönyörű stewardess felvitte a kabinba, és talán ettől a látványtól elbűvölve felejtettem el tiltakozni és ragaszkodni hozzá, hogy a botok a kezemben maradjanak. Másik 19 őrült pecással keltünk útra, hogy kipróbáljuk erőnket a „világ legkeményebben küzdő” halának is nevezett Bonefish-sel.

Az ember élete alakulhat úgy, hogy egy európai nagyváros közepén találja magát és hosszabb időre nélkülözni kényszerül kedvenc honi folyóit, tavait, patakjait. Velem pontosan ez történt, amikor 2005 elején Manchesterbe indultam abban a tudatban, hogy a kora tavaszi ébredező keszegekre, a nyári szederérésre a Dráván és az őszi nagy csukákra még legalább egy évet várnom kell… Mivel az autóba már egy fogpiszkálót sem lehetett bepréselni, nemhogy a majd két évtizede gyarapodó horgyászbotarzenál akár töredék részét is, azzal nyugtattam magam, hogy Angliában bőséges a választék és ezek szerint kénytelen leszek rögtön felkeresni egy horgászboltot, ha megérkeztem.