Dráma a Hegyen (-vallomás)

„A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! -, mint a hazug ábránd.” jutott eszembe a minap Fekete István, gyerekként ronggyá olvasott klasszikusának, a Tüskevár c. regényének egyik mondata. Visszaidézve a május 20-i pecát, ennek inkább kitekert változata jut eszembe: az elképzeltnél is lehet durvább a valóság… mégis szép!

Hosszú volt az elmúlt két hét. Munkahelyi konfliktusok, üzemzavar, hajtás. Elég volt! Már a pihenőnapom előtt tudtam: - fölmegyek a Hegyre!

A Hegy. Csak így. Másoknak kissé fellengzősen. Nekem viszont a mindenem: vigasz, megnyugvás, feltöltődés. Itt kiléphetek a hétköznapi valóságból, belecsöppenve egy meseszép tündérvilágba. Önmagam lehetek: a környezetére rácsodálkozó gyerek. Vagy inkább zsákmányra éhes vad. Legyesbotot markolászó, áldozatát kereső ragadozó. Szemeim, érzékeim csápjai a vizet lesik: hol mozdul, rejtezik préda?
Persze, miután hálómban a pöttyös, csillapodik a láz és nem (- vagyis egyre ritkábban…) nyúlok a hátizsákban lévő taglóért.  Nem tudnám igazán bántani ezeket a… játékhalakat!

Május 20-án én voltam csak így ezzel…

Nem kezdődött szokványosan a peca.
Már a jegyvásárláskor felemás érzésekkel hallgattam, hogy aznap, úgy délelőtt 11 óra körül medencetakarítás lesz, úgyhogy átmenetileg be fog zavarosodni a patak!
„-Mindegy, ha már itt vagyok, le nem megyek lengetés nélkül! Egyébként is, az még legalább 3 és fél óra, aztán meg: majd meglátom”.

Szépséges, napsütötte, tavasz végi reggel volt. Harmatos fű, madárfütty, kisebb kérészrajzások. Mindezek ellenére nehézkesen, lassan indult csak be a bolt: fél 11-ig, talán ha 4-5db, nagypöttyű apróságot sikerült fogni, háromszor járva végig a „tutit”.
„-Hmm… Itt nem ehhez vagyok szokva…”
 A harmadik kör végén, egy kiugró sziklára lecsüccsenve, elmajszoltam a magammal hozott szendvicset és közben elhatároztam:
„-Még egyszer fölmegyek és rápróbálok az egyik fenti gödörben látott” - ez idáig egyetlen - „szebbecske szivárványosra!”      
Van egy gödör a patakon: bal partján derékba vágott égerfa, gyökerei közt gyerekkádnyi üreggel. Ide szívesen behúzódnak a halak: míg ők észrevehetetlenek, addig az elúszó kaját jól szemmel tudják tartani rejtekükből. Itt sikerült észrevenni a szivárványost: bár az első körben rontottam a kapását, bíztam benne, hogy az óta „elfelejtette” a szúrós falatot…
A gödörhöz érve csalódottan kellett látnom, hogy már zaccosodik a víz, valószínűleg megkezdték a takarításra váró tenyésztőmedencék vizének leeresztését. Nem jó előjel, mert a zavaros vízre érzékeny halak – rendszerint leállnak a táplálkozással.
„-Hát ez f..za!”
Sejtésem beigazolódni látszott: tucatnyiszor úsztattam végig a nimfámat a tuskó előtt – kapás nélkül. Bár, mintha egyszer megborzongott volna a zsinórom, de üresnek bizonyult az akasztás.
Már majdnem elindultam lefelé, amikor a pool végében észrevettem, az egyre sárgásabb vízben szedegető kissebest. Elnéztem egy darabig, amint szinte egyhelyben „lapátolt”, és időnként hol jobbra-, hol balra cikázva arasznyi testét, felcsípett valami víz sodorta szmötyit.
Gyarló az ember, „ha nincs ló jó a sebes is” alapon, elrontva az idillt, elépöccintettem a legyemet. A kis játékhal nem vette észre a csalást és felvette nimfámat. Hopp! Akasztás után egyre kisebb köröket róva fejezte ki nemtetszését. Amikor megcsendesedett, elkezdtem magam felé terelni, óvatosan:
„-Gyere csak, egy sztárfotó, és már mehetsz is vissza!”

De nem így lett…

A pool közepénél, a tuskó vonalába húzva a villódzó apróságot, váratlan dolog történt: a tuskó alól valószínűtlenül nagy, sötét sziluett rongyolt ki, és kapta oldalba a halacskát. A hosszú (bajai, süllőzéssel telt) évek alatt szerzett rablóhalas reflexek működtek: botomat tizedmásodperc alatt a víz színéig engedve nyúltam utána a rejtekébe visszaforduló ragadozónak.
Az, nem érezve ellenállást, elkezdte lenyelni az ÉN halamat; annak szájában a nimfámmal!
Teljesen a jelenet hatása alá kerültem. Kezem-lábam vibrátor, és elképzelésem sem volt, hogy most mit tegyek ezzel a szörnnyel.
Fél kézzel a botot tartva, cigit kotorásztam elő és meggyújtottam. Néhány „nyugodt” pillanat elég volt ahhoz, hogy a lelki egyensúlyom – részben, a helyére billenjen, és átgondoljam a dolgokat:
Előkém frissen kötött, de csak 12-es, a nimfás horog 14-es és mivel a kicsi sebes szájában ül, nem valószínű, hogy megakadna - ha akasztok. Nem valami jók az esélyeim! Egy megoldást láttam arra, ha meg akarom fogni (és naná, hogy meg akartam…).
Begázoltam a vízbe, és óvatosan összeszedtem a kint lévő zsinórt. Mikor a tuskótól csak botnyira voltam, jobbommal megmarkoltam a merítőmet, és úgy álltam meg a tuskó fölött, hogyha a hal megugrana, csak lefelé tehesse azt.
Számításom bevált: a csuklóból megemelt bottól és a megfeszülő zsinórtól megijedve megiramodott a sodrással, én pedig, a botot tovább emelve - lassítva rohamán, a készenlétbe helyezett hálóval alámerítettem… Egy fröccsenés… Megvan !!!
A hálóban már meglepően nyugodtan viselkedett, és mire partot értem (kb. 6-lépés…), már nem mozdult. Egyáltalán nem. Elpusztult. Megfulladt.
A várt siker helyét valami megmagyarázhatatlan, kesernyés ízű érzés váltotta fel. Kavarogtak fejemben a gondolatok…
Percekig ültem mellette a fűben.
Hosszú idő után, mint aki kábulatból eszmél, megmozdultam. Kivettem a torkából a kishalat. A kishalat, Akit megölt, és Akitől később megfulladt… mégis bűntudatom volt.
A tenyérnyi apróságot a nimfától megszabadítva egy bokor alá helyeztem el, hogy az erdőre bízzam. Néhány falevéllel takartam el megtépett alakját…
A nagyot, miután beírtam a fogási naplóba, a hátizsákomba tettem.

Aznapra valahogy elég volt a pecából, elindultam hazafelé a nehéz-, egyre nehezebb hátizsákkal.
 

Meredek domboldalon kitaposott ösvény vezet a patakparton, hazafelé. Ezen lépdeltem, bús hangulatba merülve.
 Lepillantva a patakra (mely lassan tisztulni kezdett), a napsütötte vízben apró, arasznyi sebeseket láttam meg, amint játékosan szedegettek a tavaszvégi csemegékből. Egy mélyről jövő sóhaj után csak elmosolyodtam, és arra gondoltam, hogy Ők már biztosan nem kerülnek a bokor alá…
 „… játékhalak…”
Igazítottam egyet a hátizsákon, és ezek után, mintha a pántja sem húzta volna már annyira a vállam…

(… húgom emlékére…)