Halak

Az atllanti lazac, Salmo Salar, vitathatatlanul a műlegyezés klasszikus és máig egyik legértékesebb célhala. A műlegyezést mint sportot „feltaláló” angolok szerencsések voltak, mert úgy Angliában, mint Welszben, Skóciában sőt Írországban is sok folyóban lehetett lazacra horgászni. Mármint a szezonban. A lazac ugyanis egy ún. anadrom hal, ami a tengerben él és csak ívni úszik fel a folyókba, ekkor lehet megfogni őket.

Hol horgásszunk csukára? Ott, ahol a csukák vannak. Persze, nem ennyire egyszerű a válasz. Első körben horgásszuk meg a kézenfekvő helyeket, az akadók környékét, a töklevelesek, hinarasok szélét. Védett horoggal bátran bedobhatunk az akadók közé, sokszor így tudjuk csak kapásra bírni a halakat. Ne ijedjünk meg a sekély víztől, sokszor még késő ősszel is az alig arasznyi, sekély partszéli vizekben találjuk meg a halakat.

Október van. Szép idő van. Elegem van. Pötrétén, a nagyobbik tavon ücsörgök a bérelt vasladikban, és káromkodok, pedig csukázni jöttem. Az még hagyján, hogy félórás kínlódás után rá kellett jönnöm, hogy az elektromos motort erre a csónakra bizony nem fogom feltenni. Szerencsére ekkorra már a dög nehéz akkumulátort is bekínlódtam a billegő csodajárműbe. Utána hol evezve, hol csak az evezővel lökdösve magam a keskeny folyosókon keresztül fel-alá bóklászom a vízen, hiszen először vagyok itt.

A túlélésért folytatott harcban az állatok minden lehetőséget kihasználnak. A faj fennmaradása, illetve a totális populáció számának emelése érdekében rengeteg állatfaj nagy vándorlásokat tesz meg. Igaz ma már szinte sehol a világon nem praktizálható, de egykor az emberiség nagy része is nomád életet élt. A szavannán vagy tundrán a természet ritmusát követő, legelhető területet kereső állatok csak a legegyszerűbb példák erre. (Kép: Jarle Vines)